Sokat gondolkoztam az utóbbi időben az edzésre járáson. Még régebben Andi hívta fel arra a figyelmemet, hogy milyen sok különböző ok vezet minket el hétről hétre ugyanarra a helyre. Van, akit a lába visz, eszébe sem jut máshova menni. Van, aki a társaság miatt. Van, akit a technikai tökéletesedés ígérete csábít. Van, aki a benne felhalmozódott feszültséget szeretné levezetni. Olyan is van, aki ezért is és azért is jár. Ahány ember, annyi indok, annyi cél.
De azért van néhány közös is. Az egyik ezek közül pedig a fejlődés utáni vágy. Vagy inkább a hit, hogy fejlődünk. Ezt persze elég nehéz lemérni, hiszen nincsenek versenyek, nincs léc, amit át kell ugrani, nincs mérhető adat. Egyedül a megérzéseinkben és a külső szemlélő ítéletében bízhatunk. No és a félévente bekövetkező megmérettetésekben.
Érdekes tendencia, hogy a kyu(dan)-vizsga közeledtével megnő a denzitás a dojóban. Hirtelen szorgalmas, odafigyelő tanulókká válunk. De mi van akkor, amikor nincs „vizsgaidőszak”? Akkor miért nem fontos a megjelenés? Akkor miért lesz minden más fontosabb, halaszthatatlanabb? És ha alapvetően annyira nem is fontos az edzés, akkor miért válik hirtelen fontossá a vizsga előtt? Milyen gondolat lehet mögötte? „Eltelt egy naptári év a legutóbbi vizsgám óta, tehát megértem a következő fokozatra”? Behozható néhány hét alatt az, ami kimaradt az előtte lévő évben?
Persze, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy egy adott dolog, egy hobbi (és mondjuk legyen pont az Aikido) mennyire fontos neki. Mennyi időt és mennyi energiát szán rá. De csodát ne várjunk! Nem a kezdetektől eltelt évek számától leszünk egyre ügyesebbek, hanem a kitartó gyakorlástól.
Papp Rege Sugárka
