Elöljáróban el kell árulnom, hogy utálok vizsgázni és annyira drukkos szoktam lenni, hogy általában nem a legjobb formámat hozom a vizsgák alatt. Írhatnám, hogy nem volt ez másképpen a július 4-i – minő freudi egybefüggés a függetlenség napjával –, pénteki 6. kyus vizsgámon sem, de az nem fedné a teljes igazságot.
Ami igaz, az igaz, a tábor előtt számos HBSE és nem HBSE klub edzését látogattam, hogy nehogy kiessek vékonyka kis formámból, amit év eleje óta sikerült megszereznem és nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy javítsak még 6. kyus tudásomon, főképpen uchi kaiten nage ura és sankyo ura vonatkozásban.
Bár mindenhol bíztatást kaptam, hogy menni fog a vizsga, valahogy mindig úgy vagyok vele, hogy a bíztatást, dicséretet elosztom kettővel, aztán hárommal, a kritikákat pedig szó szerint magamra veszem, így nem voltam teljesen nyugodt e tekintetben.
Ezt mi sem mutatta jobban, minthogy Attila – rockerzsolti – barátommal még a vizsgát megelőző második estén végigmentünk a vizsgaanyagon és az előtte való estén is azon tanakodtunk vajon megtegyük-e újra. Ezen a drukkon egész jól szórakozhattak a Misogi Aiki Dojo hakamásai, mert még húztak is minket, hogy általában mindig van valaki, aki megbukik a vizsgán és tényleg vegyük komolyan a dolgot. Aztán persze széles mosollyal az arcukon közölték, hogy lazítsunk már egy kicsit, fel vagyunk készülve, nem lesz ott gond. Attila e tekintetben nyugodtabb volt nálam, de azért a nagy napon kis idegesség rajta is látszott.
Mikor pénteken felébredtem más sem járt az eszemben, mint a vizsga, és az előtte való edzést ugyan végigcsináltam, de az agyam folyamatosan kattogott, az arcom meg egyre sápadtabb lett, a gyomrom szinte görcsben állt. Akkor aztán mondhatták nekem, hogy lazítsak, menni fog. Egészen eltartott a vizsga kezdetének pillanatáig az idegesség és utána valami nyugalom és koncentráció telepedett rám és elszállt belőlem az idegesség. Egy nyíregyházi, magamhoz hasonló jó kötésű sráccal raktak össze, akivel előtte még soha nem edzettünk, pedig fel voltam készülve rá, hogy Attila – vagy egyik, vagy másik – lesz a vizsgapartnerem. Az egymás felé való meghajláskor majdnem összefejeltünk, de sikerült mentenem a helyzetet egy kisebbfajta hátrahúzódással.
Szerencsére először toriznom kellett a technikákat, így összeszedettebben, légzési nehézségek nélkül csinálhattam őket. Mikor elhangzottak a különböző nevek, nem kellett már megállnom és gondolkodni vajon miről is beszélnek, az agyam, a testem automatikusan kezdte csinálni őket. Nem tudom kívülről milyen lehetett, de belülről úgy éreztem minden a helyén van. Persze azért a hibák közül, amiket vétettem, egyet-kettőt észrevettem, például amikor az irimi nagénél olyan nagyot léptem, hogy majdnem a lábamra esett az ukém.
Mikor következett az ukézés még akkor is nyugodt voltam és a tőlem telhető legpontosabban, nem ellenállva, sőt még kicsit segítve is a torit hajtottam végre az eséseket, gurulásokat. Azt kell mondjam, hogy ennek a résznek a közepe, vége fele érzékeltem némi levegő veszteséget, de szerencsére még kezelni tudtam a dolgot. Mikor elhangzott a shomen uchi jiu waza felkiáltás, akkor kicsit megkönnyebbültem, hogy nem toriként hallottam, mert kábé az irimi nagét tudtam volna belőle megcsinálni és talán az ikkyót, na meg persze, ha ikkyót, akkor már sankyót is. De talán úgy volt jó, ahogy volt, mert a partnerem jól megoldotta a dolgot.
Volt egy pont, ahol állítólag „kereszten szenvedő Krisztus” ábrázattal kinéztem Tóth Zoliékra, mintegy azt sugallva, segítsetek, mikor lesz vége, és éreztem is, hogy fogytán a levegőm, de nemsokára eljött a vizsgát záró kokyu ho és meghajlás.
Mindezeket végigélve mérlegeltem a lehetőségeket, ám minthogy nem láttam nyilvános diploma tépést a vizsgabizottságtól később, ezért arra gondoltam talán meglesz az a 6. kyu, és lássatok csodát meg is lett, ahogy velem együtt még 11 misogis, és számos nem misogis társamnak is.
Tudom, hogy ez a szint még nem jelent semmit csak az utam legelejét jelzi, ám mégis örülök neki, hogy sikeresen abszolváltam a vizsgát, legnagyobb félelmeim ellenére is. S csatlakozva Békési Péter sensei gondolataihoz, igyekszem méltó tagja lenni az aikidós közösségnek, és minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy épüljön, és még sok-sok ember megtapasztalhassa milyen kiváltság és fantasztikus dolog a tagja lenni.
