Mivel a nyári szünet utáni első edzésre nem tudtam elmenni, így tegnap volt a napja, hogy újra élvezhettem Gábor Sensei motiváló szavait, Zsolt Sensei másokkal összetéveszthetetlen mosolyát, a sokadmagammal együtt mozgás örömét és az ennek eredményeképpen felszabaduló boldogság hormonokat. Még akkor is, ha Ildi előtt kissé megtorpantam az egyik gyakorlat közben, és ő ezt szóvá is tette.
Mostanában sokat gondolkoztam azon, mit is kezdjek az aikidóval, azon belül is magammal, kell-e ez nekem, vagy nem, van-e elég kitartásom, hogy mindennel együtt folytassam, aztán úgy döntöttem nem gondolkodom, inkább kipróbálom. Sok múlt a tegnapi edzésen, mert ettől vártam a választ. Azt kell, hogy mondjam, a rávezető gyakorlatokkal, a kokyu nagéval, a gurulásokkal újra azt a játékosságot éreztem, amit első alkalmaimon, mikor a legnagyobb problémám még az ukemikkel volt.
Tegnap, hosszú idő óta ismét élveztem az edzést, nem próbáltam túlságosan megfelelni a vélt elvárásoknak, inkább arra koncentráltam, én hogyan élem meg az egészet, ami bár nagyon önző dolognak hangzik, mégis azt gondolom, számomra a fontos a saját viszonyom az aikidóhoz, a mestereimhez, a többiekhez, és amíg ezt pozitívan élem meg, és időm engedi, ott leszek a tatamin. A saját tempómban és erőmnek megfelelően csinálom, és éppen ideje leszoknom arról, hogy mindig mások véleménye alapján alakítom a dolgokat: azt, hogy csinálok-e valamit, mennyi ideig, milyen kitartással és milyen elánnal. Mert az ember, akinek meg kell felelnem, az én vagyok, ha ez nem megy, akár el is áshatom magam 6 láb mélyre.
Ennek fényében kezdem meg ezt az évadot, és kívánok minden aikidókának hasonló, felismerésekben gazdag őszi kezdést.
