Elsősorban Mikula Petinek szentelem e sorokat, hiszen az ő tiszteletére adatott meg nekünk, hogy részt vehettünk a Misogi „házivizsgán” hétfőn, mely Péter 6. kyus előmenetelét volt hivatott biztosítani. No persze - egy nagyon hipotetikus esetben – történhetett volna az is, hogy Peti nem felel meg a követelményeknek, de ez – mindenféle részrehajlás nélkül – csak hipotézis maradt, ugyanis a vizsgabizottság döntése alapján megkapta a 6. kyut és így haladhat velünk „középhaladókkal” együtt előre az aikidó rögös, de szép és örömteli útján.
Mondhatnám, hogy azzal a tapasztalattal és tudással, ami a hátunk mögött van, nekünk, akik nyáron szereztük meg a 6. kyut, baromi egyszerű és pihentető volt ez a házi vizsga, de nem így van. Néha azért sikerült kicsit belezavarodni a technikákba, merre is kell elindulni, hogy billentek, hogy emelem a kezem, hogy esek, de a legnagyobb nehézséget talán a résztvevők nagy száma okozta. Minthogy egy vizsga közben a külvilágra még olyan fokon nem vagyunk képesek odafigyelni, mint az ideális lenne – ez majd idővel jönni fog –, ezért sokszor megesett, hogy egymásnak gurítottuk az ukéket, vagy ugyanoda vittük le őket, ahova a „szomszéd pár”, és ebből bizony még sérülés is lehetett volna. A vizsgát lezáró suwari waza kokyu ho-nál úgy éreztem minden egyes percben, mikor a jobb térdemre „terheltem” a súlyomat, hogy kiugrik a szemem a helyéről, de hál Istennek megálltam anélkül, hogy félreálltam volna.
Meg kell mondjam, még mindig megterhelőnek mutatkozott ez a mintegy 20 perces folyamat, és nem a mosoly volt az első dolog, ami átfutott az arcomon utána, viszont másodikra már igen.
Annak örülök, hogy nem kellett elvinnünk a 6. kyus okleveleinket esetleges visszavonásra, és mindannyian fokozatunknak megfelelően teljesítettük ezt a számunkra „tét nélküli” vizsgát.
