Néha ugyan az az érzésem, hogy írásaimban ismétlem önmagamat, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy megírjam őket. A csütörtöki edzésen, melyet Mondik Attila sempai tartott, – reméljük nem azért, mert Becze Zsolt sempainak annyira beállt a nyaka, hogy nem tudott jönni – az előző próbavizsgán még mindig jelentkező gyengeségek kijavítása volt soron.
Azok az ukemik
Érdekes volt látni, ahogy a többiek gurulnak, már majdnem úgy csinálják, ahogy a „nagyok”. Így, hogy volt alkalmam figyelni, nagyon tetszett, amit láttam. Bár ilyen biztos lennék a sajátoméban is, s talán egyszer – ha Gábor sensei engedélyezi – AikiMagos pályatársaim videóra rögzítenek egy alkalmat, és akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válna, milyen is az aikidója kívülről nézve.
Az irimi nage rejtélyes világa
A gyakolatok sorát az aihamni katate dori irimi nagéval kezdtük, melyet legelőször Szabolccsal, majd Katával, és végül Attilával végeztem. Szabolcs felhívta a figyelmem, hogy a kezemet, amivel levágok, magam előtt emeljem, és onnan vágjak le nagy ívben, ne pedig hátulról, illetve arra is, hogy ne kaszáljak. Kata az uránál a billentést nem érezte teljesen tökéletesnek. Még Attila sempai is felhívta a figyelmem rá, hogy az irimi nage uránál nem kell földig vinni az ukét, hogy aztán onnan álljon fel, elég csak kontrollálni őt, megforgatni, majd levágni. Ha pedig mégis földig akarom billenteni, akkor azt középpontom süllyesztésével érjem el, ne pedig hajlással. Mert ugye a szamurájok se nem kapálnak, se nem kaszálnak.
Egy kis csavar
Eztán „megfejeltük” annyival a technikát, hogy shomen uchival kezdtünk, nem pedig ai hamnival. Érdekes az ahány mester, annyi szokás, mert Attila sempai itt annyit mondott, hogy amikor toriként hárítom a shomen uchi-t, akkor nem kell előre billenteni az ukét, és onnan billenteni a hátsó vállamra, elég csak hárítani a shomen uchit, aztán kibillenteni az ukét oldalra, majd folytatni a technikát. Érdekes, hogy mikor Attila sannal gyakorlok, sokszor áll meg előttem, mint egy kőszikla, és általában igen nehéz kibillentenem, vagy bármit is csinálnom vele. Ez alapvetően idegességgel szokott eltölteni, ami aztán oda vezet, hogy elkezdek kapkodni, és hibát-hibára halmozok. Úgy éreztem, most is volt pár ilyen mozzanat, amikor párban voltunk.
Sankyo
Majd jött a sankyo, főként ura, amit Lacival csináltunk és kellett kis idő mire eljutottunk a helyes levágáshoz a technika végén, illetve ahhoz a felismeréshez, hogy a torinak soha nem fordít hátat az uke, hiszen ő a támadó, és nem akar kiszolgáltatott helyzetbe kerülni.
Az a bizonyos…
Mikor már kezdtük élvezni a helyesen végrehajott sankyo urát, akkor következett az uchi kaiten nage, abból is inkább az ura, mert állítólag azt mindig „elsunnyogjuk”. Ugyan nem sokkal másabb, mint az omote, de azért mégsem mindegy, hogy toriként hogyan léped a tenkan, fordítod az ukét és kontrollálod közben, ahogy az sem, hogy miként gurítod el. Ukeként meg az nem mindegy, hogy mindezt hogyan reagálod le. Ezúttal végig csak ukéztam, mert Fehér Gábor sempai a gyakorlat alatt végig Balázs technikáját csiszolgatta, a kézátvételtől kezdve, a levágáson át, az uke megfelelő kontrollálásán keresztül, a helyes tenkan lépési technikáig bezárólag.
Az út tegyen boldoggá, ne a győzelmek
Sajnálom, hogy már csak egy edzés lesz a vizsgáig, mivel még mindig nem vagyok teljesen biztos magamban a 6. kyuval kapcsolatban, ám az is igaz, hogy sokszor van az életben, mikor nem lehet 100%-ra menni. S mivel az aikidó maga az élet, ezért meg kell tudnom birkózni ezzel is. Az aikidó tényleg nem könnyű út, és abban is biztos vagyok, hogy még sok-sok legyőzendő akadály áll előttem, beleértve saját magamat is.
