Ricsi előző bejegyzésére gondoltam nem kommentben, hanem egy külön írásban reagálok. Majd 25 évnyi Aikido és 15+ év edzősködés után elég sok mindent tapasztaltam saját magamon ill. a tanítványokon keresztül ebben a témában.
A "mi a gond velem?", "mi a gond az Aikidóval?" kérdéskör jóval összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk.
A gyakorlat azt mutatja, hogy az ember aikidós pályafutásában számos töréspont adódik. Arról most nem beszélek, hogy van, aki 1-2-3 edzés után hagyja abba, mert ezt egy elhibázott próbálkozásnak tartom.
Az első komoly törés úgy 2-5 hónap között következik be, amikor azzal szembesülünk, hogy koránt sem fejlődünk olyan ütemben, ahogy szeretnénk. Bénák vagyunk?
Valószínűleg nem, hanem vagy túl sokat várunk el magunktól, vagy teljesen más elképzelés van a fejünkben az Aikidóról, mint ami. Így az elmélet (a fejünkben) és a gyakorlat (az edzéseken) úgy eltávolodik egymástól, hogy diszharmóniát okoz bennünk.
Töréspont lehet a későbbiekben, amint "haladunk előre a ranglétrán", egy sikertelen vizsga. Micsoda szégyen! - gondoljuk. Holott lehet, hogy tényleg nem vagyunk az adott fokozat szintjén, és megsértődünk a tükörre, ami megmutatta, hogy még nem jött el az újabb öv ideje.
Utána - és ez főleg hakama (2. kyu) előtt szokott ránk törni - jön az, hogy "én ezt a vizsgát úgysem tudom jól megcsinálni". Ekkor átfordulunk a kishitűségbe, az önsanyargatásba és a görcsölésbe - aminek, ha ügyesen csináljuk, az lesz az eredménye, hogy tényleg nem sikerül.
Ezekre az szokott lenni az univerzális csodaszer, ha megpróbálunk a saját magunk örömére aikidózni. Mozgunk, mert jól érezzük magunkat, jól elfáradunk, de közben föltöltődünk energiával, és még technikai szinten is ragad ránk valami. Tamura sensei annak idején azt mondta, hogy az Aikidót csak örömmel érdemes gyakorolni, nem görcsösen. Mondhatnám, hogy vedd lazára az egészet, mosolyogj és csináld - egy elhibázott technika után itt nem jár a 10 kentó vagy a combos, se a nyilvános megszégyenítés.
Van azonban egy olyan töréspont is, ami bármikor, mindenféle külső esemény hiánya ellenére is berobbanthatja az egész aikidós életünket. Ez többnyire az "elegem van..." állapothoz köthető. Nincs motiváció, fásultság és fáradtság van, mókuskerék és rutin ezerrel.
A legtöbb esetben ez nem az Aikidóhoz köthető, hanem saját magunkhoz. Ilyenkor érdemes rákérdezni, hogy hol rejlik az "elegem van" gyökere. Elegem van a munkámból, az egyforma napokból, a sikertelenségemből, a párkapcsolatomból, a korán kelésből...? elegem van saját magamból! Ebben az állapotban - mivel a munkát anyagi megfontolásból nem olyan egyszerű otthagyni - a legkönnyebben szakítható láncszemet szakítjuk.
Az Aikido egy "hobby", ami arra volna való, hogy visszajöjjön az életkedvem, hogy megint kerek legyen a világ - de hát ott is erőfeszítés, koncentrálás, figyelem, erőnlét kell, amikor pont ez hiányzik az élet más területein is. Ilyenkor hallgatólagosan kikiáltjuk bűnbaknak az Aikidót, és abbahagyjuk. Legalább egy gonddal kevesebb.
Igen ám, de kisvártatva azt tapasztaljuk, hogy ettől nem oldódott meg a többi gondunk, ellenben már mozogni sem mozgunk. Marad a passzív önvizsgálat, köldöknézés, hízás és közben pusztul a világ...
Igen, jól ismerem ezeket az állapotokat, mert mindegyiken átmentem, de eddig még (lekopogom) nem hagytam abba az Aikidót - pedig már nem egyszer megfordult a fejemben.
Kritikus időszakokban érdemes arra fókuszálni, ami örömöt okoz az edzéseken - és nagy ívben lesz@rni mások véleményét, elvárásait és a fejünkben kavargó idióta gondolatokat. Az "elegem van" állapot pedig előbb-utóbb elmúlik, mint minden más is az életben 🙂
