Lassan, így már csütörtökhöz közelítve talán sokak számára a feledés homályába veszik a hétfői edzés, de nem számomra.
A szokásos „hadrendben” kezdtük 18 óra után valamivel a délutáni alkalmat. Bemelegítés, gurulások, amit a még mindig fájós vállam miatt csak 35%-ban csináltam végig, a yoko ukemiket és a mae ukemiket nem mertem bevállalni. Milyen szép is ez a kifejezés és mennyire találó: bevállal. No, de nem azért kezdtem bele ebbe a cikkbe, hogy filozófiai fejtegetésekbe bonyolódjak.
Ezek után következtek a még mindig bemelegítő, átmozgató gyakorlatok, melyek közül az első leginkább a kokyu ho-ra emlékeztetett álló helyzetből egy fél tenkannal, és központ ráfordítással. Ezt ahogy gyakoroltuk valahogy nem éreztem meg benne a lényeget, amíg Gábor sensei oda nem jött hozzám és nem ukézott nekem. Furcsa, mert ő ahelyett, hogy megállította volna a kezem a rossz mozdulatnál, inkább mondta, hogy miként folytassam és várta az eredményt. Ez mindenképpen jobban motivált, mint mikor azokkal a haladókkal gyakorlok, akik egy-egy rossz, vagy elhibázott mozdulatnál egyszerűen csak rátartanak, vagy befeszítenek, és nem mondanak semmit, nézik, ahogy küszködöm a végrehajtással. Persze azért utána ők is szokták mondani, sőt mutatni is hol volt a hiba a végrehajtásban, de az nem ugyanaz, mint technika közben rávezetni a helyes útra. Valahogy ez azt mutatja, hiába van 4-5-ször is bemutatása a gyakorlatnak, először még legtöbbször fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá, vagy egy-egy mozdulatot pontosan hogyan is kell kivitelezni.
Utána volt egy eddig nem igazán gyakorolt technika, mikor az uke gyaku hamniban megfogja a tori mindkét csuklóját, majd a tori az első lába felé csinál egy irimit, kitér az uke útjából és a hátsó kezével előre levágva elgurítja az ukét. Itt meglepődtem, mert volt olyan mae ukemim, ahol éreztem, hogy ez az az ukemi, aminek mindig is lennie kellett volna és lennie kellene. A kardkezemen gurultam, a vállam nem fájt a guruláskor, nem az ért le először a földre és sokkal könnyebb is volt felállnom belőle, mint egyébként. A befordulással és az uke útjából kitéréssel azonban voltak kisebb gondok és sokszor inkább dobástechnika lehetett volna belőle, mint gurítás. Ám azért gyakorlunk, hogy megtanuljuk a dolgokat, mert ha úgy születnénk, akkor nem kéne gyakorolni.
Utána volt egy gurításos technika, mikor a tori és az uke gyaku hamniban kezd, a tori tenkant lépve, emeli a kezét maga elé, ezzel billentve ki az ukét az egyensúlyából, majd előre lépve levág, melyből az uke elgurul mae ukemivel. Itt kezdődtek az igazi megpróbáltatásaim, ugyanis Gyula sempaival kezdtem gyakorolni, aki amikor levágott, időnként szabályos bukfencben gurultam el, főleg mikor a jobb kézen – és némiképp – vállal kellett volna elgurulnom. Valahogy féltem, hogy a vállamra esem és az nem lesz túl jó élmény. Gyula meg is jegyezte, hogy igen rosszul gurulok, de miért is. Arra már nem nagyon maradt időm, hogy elmagyarázzam a fájós vállamat féltem, mert addigra vége lett a technikának, inkább csak szégyenkeztem hiányosságom miatt.
S itt jött el az igazi próba ideje, mikoris Gábor párokba állított minket, elmagyarázta a vizsga etikettet és elmondta, hogy most megcsináljuk a próbavizsgát, úgy, mint ha ott lennénk a bizottság előtt. Ez kábé 20-25 percet jelent, amit felváltva kell toriként és ukeként végigcsinálni. Ezúttal Attilával kerültem párba, akivel sokszor gyakoroltam már az edzések folyamán és csakúgy, mint én még ő is sokszor erőből csinálja a technikákat. Szóval jókat szólt időnként mikor én vagy ő a padlóra kerültünk.
Azt kell mondjam nem tudom, hogy jobb volt-e először toriként végigcsinálni, és utána ukézni, de az biztos, hogy a második körre már igen-igen kevés levegőm és energiám maradt, pedig nem is csináltuk olyan gyorsan. Próbáltunk mindketten a folyamatosságra és a pontos végrehajtásra figyelni, de még így is számos hibát vétettünk. Jobb lenne, persze ha csak magamról beszélnék, mert ki vagyok én, hogy megítéljem az ő aikidóját. Azt vettem észre, hogy ezeken a próbavizsgákon olyan, mintha megszűnne körülöttem minden és mindenki, csak a feladatra, és a saját páromra koncentrálok. Így fordulhatott elő, hogy rosszul kihasználva a rendelkezésre álló helyet, Atilla fejét összekoccintottam talán Tamáséval, de aztán már jobban figyeltem erre a tényezőre is. Arról már félve beszélek, hogy az első ikkyonál kibillentem az egyensúlyomból és a levágással és az uke földre vitelével együtt majdnem ráestem Attilára, de ezt tudjuk be a kezdeti zavartságnak. Utána következtek a jól begyakorolt technikák, egészen addig, míg elhangzott az ude kime nage felszólítás, majd mindenki lefagyott, aztán elhangzott mégegyszer az ai hamni felkiáltással együtt, még mindig mindenki állt, aztán hirtelen talán épp a kotegaieshi következett. Így, hogy visszanéztem youtube-on az ude kime nage-t, már tudom miről volt szó, bár én egy másik fajta gurításra gondoltam, ami gyaku hamnival indul, majd tenkan és abból levágás.
Kábé 20 perc után, ami számomra legalább 40-nek tűnt, elhangzott a yame vezényszó, amely a próbavizsga végét jelentette, majd meghajlás és az értékelés meghallgatása. Állítólag alapvetően már jók a dolgok, de azért még van mit gyakorolni, főként az uchi kaiten nage ura-n, talán a shiho nage-t hallottam még és a harmadik technikára már nem emlékszem, melyeket Gábor kiemelt, hogy legközelebb Zsolttal gyakoroljunk még.
Azután, még azon is gondolkoztam, hogy lehet, hogy szinte mindenkinek nagyjából úgy állt a gíje, ahogy előtte, csak az enyém csúszott szét, az öv majdnem alá, és „fantasztikus” felsőtestem is félig-meddig kint. Egyszer tudnám úgy megkötni az övet a derekamon, hogy a ruha felső része ne csúszkáljon ide-oda, akkor elég boldog lennék.
Zsolt az öltözőben elárulta, hogy kábé háromszor akkora erővel végezzük a gyakorlatokat, mint kellene, aminek a legfőbb oka, hogy a lépéseket sokszor csak félig tesszük meg, ahelyett, hogy ha az uke háta mögé kellene lépnünk, akkor oda lépnénk. Aztán nem csoda ha kell az erő a kibillentéshez, vagy a levágáshoz.
Ám búslakodásra azért nincs ok, mert még van két rendes edzésünk, meg egy csomót gyakorolhatunk akár fejben is a július 3-i vizsgáig.
